Abortusz és jog

Dr. Jobbágyi Gábor
docens, Miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem Állam- és Jogtudományi Kar

"Akik az anyaméhben vannak, teljes mértékben a polgári jogok alanyai, a természetjog alapján." Aki ezt mondta, nem volt keresztény, valószínűleg nem is tudott semmit a kereszténységről. Nem volt magyar az illető. Népének egy- harmadát nem pusztította el a legális abortusz intézménye. Akinek a gondolatait hallottuk, az egyik legnagyobb római jogász volt, Julianus, aki körülbelül 1800 évvel ezelőtt élt. Gondolatai bekerültek a DIGESTA-ba, amely a római jog legfontosabb tanításait foglalja össze. Mondhatjuk tehát, hogy az a jogrendszer amely Európának évezredekre mintát adott, egyik alapelveként fogadta el a magzat jogképességét és a magzat létezését már az anyaméhben is.

Önök a jogi rendezés tekintetében az elmúlt évtizedekben igen sok félrevezető, hamis állítást hallhattak. Ezeket ismertetem hiszen ezek már az átlagember- ben úgy rögzültek, mint megcáfolhatatlan igazságok.

Egyik ilyen tévhit az volt, hogy az abortusz, a terhességmegszakítás nemzet- közileg biztosított jog. ENSZ-határozatok, nemzetközi egyezmények biztositják ezt a jogot. Nem igaz. Egyetlen ENSZ-határozat, egyetlen nemzetközi megalla- podás sincs, ami ezt a jogot biztosította volna. Ellenkező példát viszont tudok mondani.

Ilyen az Amerikai Államok egyezségokmánya, amely kimondta 1969-ben, hogy mindenkinek joga van az élethez, és ez a jog a fogamzástól kezdődik. Vagy az 1959-es ENSZ-nyilatkozata a gyermekek jogairól, amely kimondta, hogy az anyáknak és a gyermekeknek minden támogatást meg kell adni a születés előtt és a születés után. Józan ésszel mondva: az abortusz nem nevezhető ilyen támogatásnak.

A második félrevezetés az volt az elmúlt évtizedekben, hogy az abortuszt 1953-ban tiltották meg Magyarországon. Ez nem igaz. A magyar nép első törvé- nyei közé tartozott Kálmán Király büntető Törvénykönyve közel kilenc évszá- zadda1 ezelőtt, amely határozottan szólt a magzatokat elveszejtő asszonyokról, és ehhez a cselekményhez állami büntetőjogi következményt fűzött.

Verbőczy Hármaskönyve a XVI. században összefoglalta a középkori magyar jog legfontosabb elemeit. Egyértelműen kimondta a magzat fogamzástól való létét, kimondta az abortusz fogalmát, de ugyanilyen alapon áll a mohamedán jog, az indiai, és a zsidó jog is.

Az az állítás - hogy 1953-ban tiltották meg az abortuszt - nyilvánvalóan on- nan ered, hogy ezt az embertelen és diktatórikus abortusz tilalmat, amelyet a Rákosi-korszakban vezettek be, és minden szempontból el kell ítélnünk, úgy állítsák be, mint a diktatúra megnyilvánulását. De ez nem cáfolja meg azt, hogy az abortusz-tilalom egyidős az emberiséggel és évszazadunkig az emberiségnek az egyik alapnormájat képezte.

A következő félrevezető állítás az volt, hogy a nyugati jogállamokban is szabad az abortusz. Ha Európához és a fejlett világhoz való tartozásunkat bizonyítaná a négy és félmillió legális abortusz, akkor nálunk lenne a legnagyobb demokrácia. A fejlett országok azonban elrettenve tekintenek arra, hogy mi történt nálunk az elmúlt négy évtizedben. Egyébként a magyar abortusz-gyakorlat több lényeges pontban különbözik a nyugati abortusz-gyakorlattól. Egyrészt lényegesen később következett be Nyugaton a liberalizálás, ennél fogva kisebb volt a hatása. Másrészt lényegesen szűkebb körben következett be.

Lényeges külünbség a nyugati abortusz-gyakorlattal szemben az is, hogy ott mindig volt ellenpropaganda: egyházi, orvosi, jogi. Ennek következménye, hogy sokkal kisebb volt a hatása, nem szenvedtek el olyan abortusz-csapást, mint Magyarország.

A következő félrevezető állítas az volt, hogy mindenütt abortusz-törvényről beszéltek. Ez alapvető félreértés! Abortusz-törvény Magyarországon soha sem volt, ha csak Kálmán Király előbb idézett törvényét nem vesszük annak.

Magyarországon az utóbbi 40 évben, az 1953. évvel kezdődően, minisztertanácsi határozat és miniszteri rendelet szintjén szabályoztak az abortuszt.

Az 1956 nyarán bevezetett, lényegileg szabad, alapvetően a nő akaratkijelentésén alapuló abortusz óta több mint négymillió művi terhességmegszakítást hajtottak végre állami gyógyintézeteinkben. Hivatalos jogi, orvosi ellenvélemény nem kapott nyilvánosságot.

1988 nyarán megszületett Magyarország első "lombikbébije". A jogi, orvosi előkészítés, a lelkesedés hatalmas volt. Ellenvélemény nem volt. 1956 nyara, 1988 nyara: mérföldödvek születésszabályozási jogi és orvosi gyakorlatunkban. A számszerű eredmény: négymillió egyért, egy a négymillióért.

A szocialista országok abortuszgyakorlatát sommásan ítélik meg a világ más részein, mondván: a gyakorlat szigorúságának vagy enyheségének pusztán népesedéspolitikai okai vannak. Az abortuszban orvosi, etikai, jogi problémát nem látunk - mondja a kritika.

A vélemény hazánkra vonatkozólag csak részben igaz! Tény, hogy az orvosok, jogászok, tikusok az elmúlt évtizedekben még a szaksajtóban is gyakorlatilag hallgattak, az a vád viszont nem áll, hogy népesedéspolitikai céllal alkalmazták volna az abortuszt - hacsak ad abszurdum vive a magyar nép önmaga által való kipusztítását nem tekintjük célnak. A "vád" indokolatlanságát bizonyítja, hogy amikor a népesség csökkenése s a fiatal generációk immár milliós nagyságú hiányának ténye már közismert volt, a Parlamentben interpelláció hangzott el a gyakorlat további liberalizálását kezdeményezve, s lényegében ennek hatására megszületett az új abortuszrendelet.

Egyébként sem fogadhatjuk el abortuszgyakorlatunk összemosását sem a világéval, sem a többi szocialista országéval. Mert tény, hogy amíg például Lengyelorszagban vagy a Szovjetunióban lényegében hozzánk hasonlóan teljes a szabadság, addig az előbbiben a katolikus egyház eredményes ellenpropagandát fejthetett ki, az utóbbiban nem létezik gyógyszeres fogamzásggtlás. Nálunk viszont másfél évtizede könnyűszerrel lehet hozzájutni a női szervezetre egyértelműen káros fogamzásgatlókhoz, s ellenvélemények nem voltak, nem létezhettek. A hatvanas, nyolcvanas évekre a világban egyértelművé vált, hogy a születés folyamatába való mesterséges beavatkozás - így az abortusz is - korunk egyik alapkérdése.

Noha e kérdéskör távol áll a politika és a gazdaság kényes kérdéseitől, ez mégsem jelenti azt, hogy ne értintené alapvetően az emberi és allampolgári jogokat. Ugyanakkor korunkra az a jellemző, hogy egyazon politikai rendszerben, annak lényegi valtozása nélkül, szigorú vagy liberális abortuszpolitika is folyhat. A szocialista és a nyugati országok közötti lényegi különbség e téren abban áll, hogy míg ez utóbbiakban a legszélesebb nyilvánosság mellett születnek a döntések - éles sajtóviták, demonstrációk, népszavazás stb. nyomán -, addig nálunk ez a kérdés a legutóbbi időkig sajtónyilvanosságot is alig kapott.

Mielőtt a hatályos joganyag ellentmondásaiban elmélyednénk, érdemes végigtekinteni e területen a magyar jog fejlődését, mivel a közvéleményben itt is alapvető tájékoztatlanság, sok félreértés van. Az abortusztilalom lényegében a magyar állam kialakulásától jelen volt jogunkban, s az orvosi tevékenységre vonatkozó legelső ismert jogszabályunk I.(Könyves) Kálmán első törvénykönyvének 58. fejezetében a "Magzatokat vesztő asszonyokról" szólt, s kimondta, hogy ők "főesperes előtt vezekeljenek". A középkori egyház az állammal összefonódva jelentős, alapvető jogszolgáltatási feladatokat is ellátott. Így a "vezeklés" korantsem jelentett erkölcsi hátrányt hiszen a katolikus egyház legszigorúbb büntetése, a "kiközösítés", a középkorban az állami-emberi jogi keretek közül való kirekesztettséget jelentette, lényegében a világi jog "száműzetésének" felelt meg. Itt kell megjegyezni azt a laikusok előtt kevéssé ismert tényt, hogy a hatályos egyházjog szerint: "Aki sikeresen magzatelhajtást végez, önmagától beálló kiközösítésbe esik."

Az állam és egyház szétválasztását végző polgári társadalmak az egházi jogszolgaltatást is visszaszorították. Az 1878. évi magyar Büntetőtönrvénykönyv, ennek ellenére szigorú börtönbüntetéssel fenyegeti a magzat elhajtóját, s az érintett nőt is. Más kérdés, hogy a törvényt a gyakorlatban csak ritkán alkalmazták; még évtizedekig nem létezett a mai értelemben vett állami egészségügy.

Bár a harmincas években az orvosok kezdeményezték egy szülészeti törvény kidolgozását, 1953-ban került sor először szülészeti jogszabályok megalkotására, melyet e korszak egészségügyi miniszternője, Ratkó Anna után a közvélemény "Ratkó-törvénynek" nevez. Hibásan, mert az alapja az 1004/1953. Minisztertanácsi Határozat az anya- és gyermekvédelem fejlesztéséről. Ennek VI. fejezete a Küzdelem a magzatelhajtás ellen címet viseli, s megállapítja, hogy a gyakori (illegális) magzatelhajtás "súlyosan veszélyezteti az egész nép egészségét, rombolóan hat az erkökcsi, a családi életre". E jogszabaly végrehajtását alkotta egy egészségügy-miniszteri jogszabálycsomag. (Így a 8100-1/1953. EüM. utasítás a terhességek kötelező bejelentéséről, a 8100-2/1953. EüM. utasítás a méhűri beavatkozűsok s a vetélések bejelentéséről, nyilvantartásáról. Ezt követte a tulajdonképpeni "Ratkó-törvény", a 8100-9/1953. EüM. utasítás a terhesség megszakítása tárgyában.) Ez - bármilyen furcsán is hangzik a korábbi évszazádok elvileg teljes abortusztilalmát lényegében enyhítette. (A terhességmegszakítást - csakis állami egészségügyi intézményben - lehetővé tette a mellékletben felsorolt 16 betegség esetében. Lehetségessé vált tovabbá egészségügyi indikáció nélkül is a terhesség megszakítása a nő életkorára, s rendkívüli méltánylást igénylő személyi és családi kürülményekre való tekintettel.) Így teljesen téves az a széles körben elterjedt hiedelem, miszerint az abortuszt 1953-ban "tiltották meg".

Ezt követte az 1953. évi szabályokkal tökéletesen ellentétes, de szintén a "Rákosi-rendszer" alkotta 1956-os szabályozas [1047/1956. MT. hatarozat, majd a 2/1956. (VI.24.) EüM. rend.]. E jogaszabályok továbbra is fenntartják a terhességmegszakítás engedélyeztetését és kötelező gyógyintézeti végrehajtását. Az alapvető külünbség abban áll, hogy ha a nő felvilágosítás ellenére is kéri terhessége megszakításat a kérelem elbírálására jogosult bizottságtól, akkor az engedélyt meg kell adni.

Ez az alacsony szintű, minden előzmény, és indoklás nélküli jogszabály avatta az abortuszt "anyai joggá", tehát olyan intézménnyé, ahol sem az államnak, sem a magzatnak, sem az apának semmiféle jogi lehetősége, védelme sincs a befolyásolhatatlan anyai döntés ellen!

Bár nem kedvelem a tekintélyérvelést, nem szabad elhallgatni, hogy például e jogszabály Lenin alapvetőnek mondható nézetével is ütközik. "...A szerelem két ember dolga és egy harmadik, egy új élet fakadhat majd belőle. Ez már társadalmi érdeket érint, kötelezettséget jelent a közösséggel szemben". A gondolatból véleményem szerint egyértelműen érzékelhető, hogy Lenin a nemzés, a fogamzás, s a születés folyamatát négypólusúnak fogta fel, amelyek a magzatból, a noőből, a férfiból és a társadalomból állnak. Az abortusznak a Rákosi-rendszer általi kizárólagos anyai joggá emelése a világon egyedülálló volt. A jogszabály ekkor még példamutatóan élénk és éles ellenzést váltott ki a katolikus egyház részéről. Érdemes idézni, mennyire világosan látta a Püspöki Kar 1956-ban a 2-3 évtized múlva beköszöntő demográfiai tragédiát is: "Hiányozni fognak a munkáskezek is, ha nem lesz gyermek a családban, kevés lesz a fiatal és sok lesz az öreg, és az öregek eltartása súlyosan fog nehezedni a fiatal nemzedékre".

Az abortusz "anyai joggá" avatása hamarosan tükrőződött a statisztikában is. Mivel a Rákosi-korszak szabad abortusz-szabálya "ittfelejtődött", a hatvanas években 200 000 körül állapodott meg az évi legális terhességmegszakítások száma, miközben az élveszületések körülbelül évi 100 000-rel csökkentek az ötvenes évekéhez képest. Ezzel a nemzetközi demográfiai irodalomban is rendkívül kétes értékű világhírnévre tettünk szert; ugyanazon időszakban a "szabadosnak" tekintett Svédországban kb. 30 000 legális abortusz volt, míg hazánkban kb. 939 000! Ez volt nálunk a "kicsi vagy kocsi" derűsnek látszó dilemmájának korszaka, melyről ma már megállapíthatjuk, hogy mind az állam, mind az állampolgár tragikus, s véleményem szerint erkölcstelen kocsi melletti szavazásával zárult. Erkölcstelennek azért érzem a kérdésfeltevést, mivel a válaszadás azt sugallta: anyagi gyarapodás vagy gyerek! Fel sem merült egyik részről sem, hogy a kettő nem feltétlenül zárja ki egymást! Tehát ellépzelhető az enyhe népességnövekedés és az anyagi gyarapodás együttes lehetősége is! A vitákat Fekete Gyula foglalta össze nagy hatású szociográfiájaban, s bár a "szuverén női jog" frázisát élénken és logikusan támadja, az abortuszban kevésbé látott jogi-orvosi problematikát. (Ez a kor viszonyai között - lényegében egyedül állva - talán érthető.)

Valószínűleg - a kétségbeejtő statisztikák mellett - e könyvnek is szerepe volt abban, hogy a kormány megalkotta az 1040/1973. MT határozatát, majd ennek nyomán a 4/1973. (X.l.) EüM. rendeletet, melyek - elvileg - megszüntették a kizárólagos anyai jogot. Azért csak elvileg, mert a rendeletben megjelölt hat okot tágan határozták meg. A terhesség megszakítása gyakorlatilag továbbra is belefért a legális feltételek valamelyikébe. A bizottságok munkája meglehet, formális volt egyes esetekben, létük azonban általánosságban feltétlenül hasznosnak minősíthető. Az általanos prevenciót szolgálták, mivel a statisztikák alapján feltételezhetjük, hogy sok bizonytalan anya inkabb megszülte gyermekét, mintsem a "bizottág" elé kerüljön. Ezen időszakra tehető a hormonális fogamzásgátlók széles körű elterjedése. Ez a "veszélytelennek", "könnyen hozzaférhető"-nek hírsztelt és elterjedt megoldás is hozzájááult az évi kétszázezres abortuszszám csökkenéséhez.

Más, jóval nagyobb problémát jelent az, hogy a hormonális fogamzásgátlók is súlyos veszélytjelentenek a nők egészségére. Mikböben a hetvenes években a "korszerűnek", "űrtalmatlannak" mondott fogamzásgátlót (Infecundin) körülbelül hatszázötvenezer nő használta. Ártalmakra, károsodásokra vonatkozó vizsgálatokat nem végeztek, az ilyen iranyú érdeklődést akadályozták. A jelenlegi legfrissebb "Utmutató a gyógyszerkészítmények rendelésére" is minimális, általában gyorsan szűnő mellékhatásokról szól - miközben például a Szovjetunióban épp a beláthatatlan - esetleg súlyos - következmények miatt mindig is tilos volt a "pirula". (Az USA-ban minden dobozra 1978-tól rá kell írni, hogy szívrohamot, agyvérzést okozhat, továbbá rákbetegség fokozott veszélyével jár.) Természetesen észre kell vennünk: a hatvanas évek egyéni és országos vagyoni gyarapodásában szerepe volt a meg nem születettt gyerekek millióinak is. Nem vitatható, hogy a kevesebb gyerek országos szinten a szociális költségek csökkenését eredményezi rövid távon, családi szinten viszont a gyerekek számával fordított arányban alakul az egy főre jutó jövedelem. Így - látszólag - mindenki jól (?!) járt.

A nyolcvanas évekre ugyanakkor egyértelművé vált hazánk népesedési katasztrófája: megindult a népesség abszolút számú csökkenése, s egyértelmű elöregedése.

A következőkben megpróbálom áttekinteni a születés folyamán érintett négy "fél", a magzat, az anya, az apa, a társadalom eltérő jogi helyzetét. Kiemelném, hogy egyik "személy" helyzetét sem kívánom abszolutizálni; elismerem, hogy érdekeik sokszor élesen ütküzhetnek. A jognak azonban az a feladata, hogy ezen érdekütközéseket tompítsa, s biztosítsa a lehetőség szerinti érdekösszehangolást. A négy személy jogi helyzete a születés folyamatában a következő:

A magzat. A magzat jogi sorsa szempontjaból létkérdés, hogy "jogai" a fogamzástól számítódnak-e vagy egy későbbi időponttól, netán csak a születéstől. Ha a magzatnak nincsen "joga", akkor az anya szabadon rendelkezhet vele, s így abortáltathatja is. 1956-tól jogszabályaink ezt a szellemet türözték, sőt napjainkban is például Bodnár Zoltán "biológiai organizációnak"(?) tekinti a magzatot, s kategorikusan tagadja a későbbi "emberi személyiséggel való azonosságot". Az emberi születés, fogamzás folyamata hosszú ideig misztikus tény volt a tényleges megismerés, az orvostudomány számára. Évezredeken át nem tudták pontosan meghatározni a fogamzás idejét, módját. Ebből adódhatott néhány középkori moralistának az a következtetése, hogy a fogamzás után létezhet egy köztes idő, amikor a megtermékenyítés már megtörtént, de a magzatnak még nincs emberi minősége, "lelke". Ebből az álláspontból azonban senki nem következtetett az abortusz megengedettségére, azt szigorúan tilosnak mondta minden keresztény szerző.

A bizonytalanságot napjaink orvostudománya oszlatta el. A legújabb genetikai vizsgálatok szerint a magzat a fogamzás pillanatától teljesen azonos a kész emberrel. Ezt érzékletesen alátámasztják azok a méhen belüli fényképfelvételek, melyek szerint a magzat küllemében is emberi lény, már fejlődésének korábbi szakaszában is. Ezt az álláspontot vallja körülbelül 2500 éve a jog is: a magzat fogamzásától kezdve feltételesen jogképes. Bizonyos vagyoni jogokat (pl. öröklés) fogamzásától megszerez, természetesen csak feltételesen, mert élve meg kell születnie. Így jogi helyzete függő, de emberi személyiség lehetőségét hordozza magában. Semmiképpen nem tekinthető jogilag a női test részének, már csak azért sem, mert feltételes személyisége felerészben az apától származik. S itt következik az abortusz "női jogának" a nagy jogi, logikai bukfence, hiszen ezt a feltételt épp az anya hiúsítja meg a terhesség megszakításával. Igy az öröklési jog szempontjából magát hozhatja kedvező helyzetbe, hiszen ha nincs gyermek, a férje örököse lesz. (A "népnyelv" szerint: a "gyilkos örököl áldozatától".)

A magzatnak - véleményem szerint - személyiségi joga is a születéshez való jog. Számára bármilyen kedvezőtlen jogi, szociális, orvosi helyzet is kedvezőbb a létezéssel, mint a nem létezés - különösen akkor, ha sorsaról tőle teljesen függetlenül döntenek, holott a magyar jog szerint jogosult lenne az érdekképviseletre. (E feltételes jogi helyzete némiként analóg az öngyilkos és a haldokló beteg helyzetével. Nekik sem lehet jogi érdekük a halál, azon egyszeri okból, hogy a nem létezésükből fakadó előnyöket nem élvezhetik.)

Így a magzatot megilleti a születés joga, különósen arra való tekintettel, hogy a genetika felvetette az "egészségesen születés joga" nagyon vitatható eszméjét. Ez a már gyakorlatban is létező jog a genetikusnak élet-halál ura helyzetet biztosít - lényegében a születésig. Elvileg létezhetnek olyan súlyos méhen belüli, genetikai károsodasok, ahol a születendő magzat még vegetációra sem képes. Ha azonban a társadalom megad egy ilyen vitatható jogot, hogyan lehet- séges, hogy tudomást sem vesz a teljesen egészséges magzatok millióinak ér- dekvédelméről? Feloldhatatlan a jogi ellentmondás, különösen akkor, ha ezt a jogot nem a magzat érdekében gyakorolják, hanem az anya és a társadalom szempontjai szerint!

A magzat "biológiai organizációként" kezelése még egy rendkívüli veszélyt hordoz. Az orvostudomány felfedezte az abortált magzatok értékét, mivel szerv- átültetésre vagy "nyersanyagként" felhasználhatók. Egy ilyen irányú fejlődésnek beláthatatlan és embertelen következményei lehetnek; így már közvetlen anyagi haszon is lehet az anyára vagy a társadalomra nézve, s a terhességnek, s az azt követő abortusznak esetleg épp az lehet a célja, hogy a holt magzatot felhasz- nálják.

Tudomásul kell venni, hogy a magzat a büntetőjog számára is a fogamzástól létezik, hatályos törvényeink szerint a magzatelhajtás bűncselekményénél a magzat életét is védi a büntetőjog. Arra a kérdésre, hogy a legális, állami keretek között végrehajtott abortusznál miért szűnik meg e védelem, büntetőjogászaink - szerintem etikusan - passzív rezisztenciával válaszolnak; lényegében meg sem kísérlik beilleszteni a büntetőjog rendszerébe az abortusz-szabályokat.(Nehéz lenne egy laikussal is megértetni, miért bűncselekmény egy engedély nélküli [illegális], de orvosi következmény nélküli abortusz, amikor egy legális, de halállal végződő nem az!)

Az anya. Hatályos jogunk szerint az anya jogi helyzete kiemelkedik a négy érintett "személy" közül. Több mint harminc éve hazánkban "az én testem, azt csinálok vele, amit akarok" elve érvényesül, a magzat léte lényegében kizárólag az anyjatól függ. Helyes-e az abortuszt speciális női joggá avatni? Nem, ugyanis amennyiben a magzatnak, az apának, a társadalomnak az lenne a jogilag garan- tált érdeke, hogy a magzat megszülessen, rendkívüli esetek kivételével a nő jogi kötelessége a szülés. Természetesen a nő "joga" - csakúgy, mint a férfié - a nemi kapcsolattól való tartózkodás vagy a fogamzásgátlás. De a létező magzat esetében jogai és kötelezettségei már megoszlanak a másik három érintettel. Érdekes módon a "női jognak" a szocialista országokban elterjedt gyakorlat ellenére sincs ideológiája. A kevés számú szerző a magánélet zűrzavarát, vagy a női munka hivatásjellegét hozza indokul. A társadalom csak "elfogadja" e ma- gyarázatot - feltételezhetően az emancipációs mozgalmak során elérni nem sikerült más jogokért cserébe! A nők - nyilvánvalóan nem saját hibájukból, hanem felvilágosítás hiányában - egyrészt nem tudják, hogy ténylegesen mi játszódik le az abortusznál, másrészt annak sincsenek tudatában, hogy az abortusz - legális körülmények között is - veszélyes beavatkozás. Szívesen és többször hivatkoztak arra az "anyai jog" hívei, hogy ENSZ-"dokumentumot" nem lehetett fellelni, ami tartalmazta volna a fenti elvet, de az ellenkezőjét - ti., hogy nemcsak a nők joga a döntés - már igen. Így a gyermek jogaira vontakozó ENSZ-nyilatkozat kimondja: "különleges gondoskodást és védelmet kell biztosítani mind a gyermek, mind az anya részére, beleértve a születés előtti és születés utáni megfelelő gondoskodast". (Az abortusz nem nevezhető "gondoskodásnak!) Említhetjük az Emberi Jogok 1969. évi Amerikai Egyezményét is, amely 4. cikkében kimondja: "Minden személynek joga van arra, hogy életét tiszteletben tartsák. Ezt a jogot a törvény védi, általában a fogamzás pillanatától kezdve. Senkit nem lehet életétől önkényesen megfosztani".

Hasonlóan foglalt állast az Európa Tanács Emberi Jogi Bizottsága minden tagállamra kiterjedő hatállyal, amikor egy perben kijelentette: "nem az anya kizárólagos joga dönteni a terhességről, illetve annak megszakításáról".

Az apa. Hatályos jogunk szerint mintha nem is létezne; nem tehet jognyilatkozatot az abortusz-eljárásban, holott egyértelmű: a gyermek megszületése esetén anyagi és nevelési kötelezettségei megoszlanak az anyával. Az 1988-tól hatályos rendelet szerint az orvos a férjet is meghallgatja - ha ehhez a terhes nő hozzájárul. Jogi nyilatkozatanak azonban semmi súlya nincs.

Nem szükséges kifejtenem, hogy az apát is érzelmi és vagyoni kötelékek kapcsolják magzatához, jövendő gyermekéhez. A magzat fogamzásától kezdve éppen úgy tartozik apjához, mint anyjához. Vagyonilag a férfi érvényes végrendeletben korlátlan mértékű juttatásban részesítheti magzatát, életbiztosítási szerződésével szintén korlátlan összeg kedvezményezettjének jelölheti meg. Az apa a gyermeket természetben vagy anyagiakkal köteles eltartani, de tőle idős korában szülőtartást követelhet. Mindezek a jogügyletek meghatározhatóak a férfi vagyoni helyzete szempontjából. Ellenpólusként az anya az abortusszal önmagat helyezheti a meg nem született gyermek helyére - ha más gyermek nincs. A probléma nem elméleti; a házassági bontóokok pontosan meghatarozható, nem elhanyagolható százalékaban megromlási okként szerepel az utódvállalás megtagadása.

A férfi a fogamzasgátlás eseteiben is kiszolgáltatottá vált a nővel szemben, már csak azért is, mert a védekezési lehetőségek az utóbbi másfél évtizedben a nők választási-döntési körébe kerültek át. Fordult az évezredek óta stabil kocka: legújabban a férfi függ a nőtől, a gyermeknemzés-születés kérdéskörében.

A társadalom. Egyetlen természetjogász sem állította, hogy az abortusz emberi jog lenne. Így az intézményről csak mint a pozitív jog időleges engedményéről lehet beszélni, mely tetszés szerinti idópontban szigorftható. Külónüsen akkor, ha az abortusz allami, gyógyítasra rendelt intézmények keretei között folyik, az esetek túlnyomó részében semmiképpen nem gyógyító beavatkozásként! Fontos figyelnünk arra a jelenségre, hogy hazánkban Nyugat-Európa s az USA abortusz-gyakorlatát "liberálisnak" ítélik meg. Ezt az alapvetően félrevezető állítást maguk a statisztikák cáfolják: a "legszabadosabb" Svédországban körülbelül a hazainak a fele az ezer nőre eső terhességmegszakítás, a többiben pedig lényegesen alacsonyabb. Tény, hogy a legtöbb nyugati ország abortuszjogszabályai sokkal szigorúbbak a mieinknél - s ez a statisztikában is tükröződik. Így napjaink "önfelfaló" abortuszpolitikájának egyetlen alternatívája a jogszabalyok szigorítása, egyidejű széles körű abortuszellenes felvilágosítással (elsősorban a SZEM, egyházak, Orvosszövetség).

A társadalom szerepével kapcsolatban fontos kérdés, hogy beilleszthető-e egy ország jogrendszerébe a legális abortusz? Külföldön sok helyen e pont körül csapnak össze a jogviták, s az "ellenzék" egyik fő érve, hogy a legális abortusz ütközik a jogrendszer alapintézményeivel. Vizsgáljuk meg: milyen hatályos jogszaáalyokba ütközik hazánkban a legális abortusz intézménye. A jogalkotásról szóló 1987. évi XI. tv. egyik fő erénye, hogy felsorolta azokat a területeket, melyeket kizárólag törvényben lehet szabályozni. A témakör több szempontból érintett (család, öröklés, egészség). Így az abortuszt csak törvényi szinten lehetne szabalyozni - nagyobb nyilvánossag, ellenvélemények, módosító javaslatok mellett. Amikor a Minisztertanács és a SZEM kikerüli a törvényi szabalyozást, nyilván az Egészségügyi törvényre hivatkozik, mondván: innen ered a felhatalmazás a rendeleti szabályozásra. Csakhogy a jogalkotrásról szóló törvény törvényen kívülivé tette az Eü. tv. hivatkozott rendelkezését az évezredes alapelv szerint ("lex posteriori derogat priori" - az utóbbi törvény lerontja az előzőt). Tehát a jogalkotásról szóló törvény után csakis törvényi úton lehetne az abortuszt szabályozni.

Abortusz jogszabályaink - a fent jelzett okokból - nem illeszthetők a Büntetőtörvénykönyv 1978. évi IV. tv. rendszerébe sem (Btk.169. .) Állami keretek között az egészségügyben nem lehet megengedett ugyanaz a magatartás - még jogszabályi felhatalmazással sem -, amely azon kívül tilos. Az állam az egészségügyben egyébként is megkísérli "törvényen kívül" helyezni magát. Büntetőjogi alapelv, hogy a "társadalomra veszélyes" cselekményeket büntetjük: ugyanannak a cselekménynek a "társadalomra veszélyességét" nem szünteti meg, ha állami keretek közt végzik. Így tehát - elvileg - a legális abortuszt is bűncselekménynek tekinthetjük.

De a terhesség megszakítására vonatkozó jogszabályok beleütküznek a Polgári Törvénykönyvbe is, amely kimondja - az évezredes hagyományt követve a fogamzástól számított feltételes jogképességet, valamint azt, hogy a magzat részére már születése előtt gondnokot kell kirendelni, ha törvényes képviselőjével érdekellentéte van. (Ptk. 9-10. .) A polgári jogászok közül Törő Károly elítéli az anya kizárólagos döntési jogát. De ha valakinek vagyoni jogai lehetnek - márpedig vannak a magyar jog szerint - nem lehetséges az, hogy más jogoktól elzárjuk, mert ez a jogképesség egyenlőségének a sérelmét jelentené. Említhetem Családjogi Törvényünket is. Az 1952. évi IV. Törvény 23. paragrafusában kimondja a férfi és nő jogi egyenlőségét. Ezt úgy említi, mint a szocialista jogrendszer egyik alapvívmányát. Ebbe beletartozik az, hogy a házastarsak közösen döntenek a gyermek lakhelyének megválasztásában, nevében, iskolaztatásában. Csak éppen a gyermek születésében nem. Hiszen itt a hatályos abortusz-rendeletek a férinek, az apának semmiféle jogot nem biztosítanak.

Félreértés ne essék, nem azt akarom ezzel mondani, hogy ha adott esetben egy bizottság, vagy egy hatóság elótt a férj, vagy az apa megjelenne, ezzel törvényessé válna ez az eljárás. Nem. Én pusztán csak egy újabb jogalkalmazási hiányra akartam ezzel felhívni a figyelmet. De mondhatom legfrissebb törvényünket, az Alkotmányt is, az 1989. évi XXXI. Törvényt, amely több paragrafusaban érinti ezt a kérdést. A 66. paragrafus például kimondja, hogy az anyának a gyermek születése előtt és után támogatást és védelmet kell nyújtani. Az abortusz nem tekinthető ennek. 70. paragrafusa kimondja, hogy a Magyar Köztársaság területén élőknek joguk van a legmagasabb szintű testi és lelki egészségre. Az abortusz megintcsak nem tekinthető annak.

Érdemes áttekinteni az abortuszellenes világmozgalmak közül az orvosok s az egyházak véleményét.

Az orvosok hivatásuk lényegénél fogva túlnyomórészt abortuszellenesek. Erre kötelezi őket hippokratészi esküjük. Az esküszöveg kimondja, hogy "nem segítek hozzá egyetlen asszonyt sem magzata elhajtásához", s az esküszegéssel lényegében kizárták magukat az orvosi rendből az abortuszt végző orvosok.

A hippokratészi eskü ma is az orvosi hivatásrend világszerte elismert etikai alapszabálya. Itt nincs lehetőségünk az orvosi etika és az orvosi jog alapvető különbségének kifejtésére: mégis jeleznünk kell, hogy a legsúlyosabb orvosetikai problémak egyikét jelenti a legális abortusz intézménye. Hazai orvosaink csak szűk körben juttathatták kifejezésre abortuszellenes álláspontjukat (Cséffalvay Tibor: "...A kisműtőben naponta hippokratészi eskünk ellen dolgozunk... Szembenevetjük az emberi életet a fogamzástól mindenekfelett tisztelő genfi konvenciót." Paksy Mária: az orvos "mégis kénytelen egyik kezével életet adni, a másikkal eldobni azt. Nem hallottam még orvost magánemberként, sem hivatalosan a művi terhességmegszakítás mellett nyilatkozni.")

Szintén orvosok próbáljak egyedileg, elszigetelten felhívni a figyelmet a legális abortusz súlyos veszélyeire, kockázatára. Külföldön, a túlnyomórészt orvosok által művelt orvosetika számtalan módon juttatja kifejezésre tiltakozását (sztrájk, felvilágosító anyagok terjesztése stb.).

Csak remélni lehet, hogy az egyik legsúlyosabb etikai probléma a közirodalomban is kellő súllyal jelenik meg. Meg kell jegyezni, hogy az abortuszpárti úgynevezett "jó doktor bácsi" kivétel: az orvosoknak az esetek túlnyomó részében anyagi érdekük fűződött az abortuszhoz a történelem folyamán, sőt az USA-ban egyenesen a maffia tartja kezében az "abortuszipart".

Néhányan az orvosok közül kétségbeesetten mentik a menthetőt,"kompromisszumot" igyekeznek kötni. Jogi szempontból is helyesen hívja fel a figyelmet Földényi János e vélemény értékelésénél: az "élet nem olyasmi, amivel kapcsolatban komromisszum lehetséges."

S itt térhetünk át a katolikus egyház álláspontjára, amely létezésétől kezdve megengedhetetlennek tartotta az abortuszt. VI. Pál "Humnae vitae" cimű enciklikája élesen ítéli el az abortuszt, amikor kimondja: "mindenképpen vissza kell utasítanunk (...) a közvetlen abortuszt még akkor is, ha gyógyítás céljából történt, mint a gyermekek számanak törvényes szabályozási módját."

Megállapíthatjuk, hogy a világ egyetlen egyháza sem abortuszpárti. Így a katolikus álláspont nem egyedülálló e kérdésben, bár kétségtelenül a legkövetkezetesebb. Tanításának lényege, hogy semmilyen szempontból sem lehet különbséget tenni az emberi életek között, így semmi sem indokolhatja egy létező élet (a magzat) elpusztítását. EbbőI következik, hogy az abortuszt gyilkosságnak (szándékos emberölésnek) tekinti az egyház. A következetes és erkölcsi szempontból rendkívül tiszteletreméltó nézetet a világi jog teljes mértékben soha sem fogadta el. Mint Kálmán törvényéből is láttuk, a magzatát elhajtó nő megbüntetését a régi jog is átengedte az egyháznak, s ezzel azt is kifejezésre juttatta, hogy a bűncselekmény nem annyira súlyos, mint a szandékos emberölés, melyet a világi törvényhozás büntetett. A modern büntetőjogok is elég egységesek a tekintetben, hogy az anya nem kötelezhető az életét veszélyeztető szülésre - így áttörik az életek egyenértékűségének elvét.

Látnunk kell, hogy a mai fejlett jogrendszerek sem tudják elméletileg feldolgozni az abortusz széles körű megengedettségét - bár a törvényhozás több helyen lazította az abszolút tilalmat. Így a jogelmélet az orvostudománnyal együtt elméletileg lényegében közelebb áll a katolikus állésponthoz, mint a teljesen szabad, anyai elhatarozástól függő abortuszhoz.

Hatályos abortusz jogszabályainkkal kapcsolatban a legfontosabb a törvényi szintű szabályozás lenne (például beépítve a családjogi törvénybe!). Ennek keretében csak a jelenlegi szabályok ésszerű, jelentős szigorításának lehet orvosi, jogi, demográfiai, erkölcsi alapja.

Ejtsünk könnyet a négymillióért, s igyekezzünk jogszabályainkat úgy alakítani, hogy a következő harminc évben kikerüljük a "kivívott" negatív világhírt!

Megjelent: "Együtt az életért fenntartások nélkül" című kiadványban (Magzatvédő Társaság, 1990, szerk. Gresz